Szeretlek.-mondta M.
szürrealista makett
a hazugság könyve

nyitva az asztalon
A hajnal maradjon
az éjszakához kötve.

Tapsot édes élet,
Nárcisz énekének.
Dühös a remény földje

"Mindez csak redundáns refleció a világra"-mondta M. és poharat emelt a szájàhoz, vodkával tele.

És minden kék volt és szikrázott,

Vodkával festette kékre a világot. 

"Fogalmam sincs, hogy kell a végtelenné vàlt ölelésekből kibontakozni . "-súgtam 

M. meg csak poharat emelt a szájàhoz újra.

"Ugye tudod, hogy mindez csak redundáns refleció a világra? " 

Bólintottam, pedig nem tudtam, hogy mit kérdezett. 

A vodka a szobában mindent összekékezett. 

Üres pohár, ragacsos meleg,

Bárcsak itt is látnám az eget. 

Tehát a lényeg : maradtam èn és a vodka 

Meg az a rohadt mondat:

"Mindez csak redundáns refleció a világra." 

Én meg a vodka csak ülünk kéken a sűrű sötétben 

És azon gondolkozunk, hogy le lehet- e mosni a kèk festéket. 

Szia. Nahát. De jó, hogy találkozunk. ( Csitt. Hazudós. ) Milyen régen láttalak. Mi újság veled? Persze minden oké. Naná. ( Csitt. Hazudós. ) Jól vagy? Aha én is. ( Csitt. Hazudós) Nagyon szép lány. Aha ismerem. Persze jóban vagyunk. ( Csitt. Hazudós.) Néma összeomlás. Csitt. Halkan. Szilánkok omlanak. Csitt. Üvegszív-darabok csörömpölèse. Csitt. 

Nem, nem minden rendben. Tényleg. ( Hazudós) Persze szívesen . Hogy őt is hoznád? (Néma össeomlás . Csitt) 

Aha, csak holnap nem jó. ( Hazudós) Nem, nem tudom lemondani. ( Hazudós) Persze, biztos összefutunk. ( Néma összeomlás. Csitt. ) 

Szia . ( Hazug mosoly , intés, összetört szív, csitt. Hazudós) 

Hideg szél söpört végig a fákon,
Fehér virág ingadozott egy elszáradt ágon,
Odakint a hold a ködbe öltözött, 
Szívem a pokol tüzébe költözött.

Csak ülök a sötétben, nézem az arcod,
Nézem, ahogy kezem ujjaid közt tartod.
Lehunyod a szemed, hajad előrehull,
Megnézném, mit hoz a jövő, s rejtett a múlt,
Hirtelen felnézel, szemed mint a smaragd,
Csak én érzed, hogy ez a pillanat végtelen marad?

Csak ülök a fényben, nézem az arcod
Hallgatom gondtalan, nevető hangod,
A padlón egy rózsás fénysugár szalad,
Érzem, hogy a pillanat végtelen marad.

Csak ülök a csendben, nézem az arcod,
Nézem a lassan lemenő napot,
Hirtelen egy csókot lehelsz a számra,
Bárcsak az idő itt és most megállna.

Itt állok melletted, nézed az arcom,
Azt hiszem itt a vége, megvívtam a harcom.
Odahúz magához ölelő karja,
Smaragd szeme a végtelen ígéretét adja.

Cilinderes

Leszállt a z éj, köd borított mindent,
Egy csillag se ragyogott a fekete égen,
Egy fiú állt a kihalt erdő mellett,
Örült és valahogy.... sírnia kellett.
"Jöjj közelebb édes itt nem vár a való,
Itt a gúny is kedves a félelem nem maró"
"Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Kővirágok nyílnak csipkés szikla csúcsán,
Magad köré építetted a halálodnak kútját."
A néma suttogás, a levelek zenéje,
Csábító hangként kúszott feléje.
Énekét a szél bárcsak tovább vinné,
Bárcsak az élet a halált elhinné,
Látott valamit vagy lehet mégsem,
Egy csillag se ragyogott a fekete égen.
Mintha ott állt volna, énekét fújva,
Levélhegedűjén eljátszva újra meg újra:
"Jöjj közelebb édes, itt nem vár a való,
Itt a gúny is kedves, a félelem nem maró
Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Kővirágok nyílnak csipkés szikla csúcsán,
Magad köré építetted a halálodnak kútját."
Reggelre nem maradt már semmi,
A fiú is megszűnt valódinak lenni,
De még ma is ,ha elsétálsz arra,
Egy édes, lebegő dallamot hallasz:
Falevél-hegedűjén játszik egy tündér,
Az álmok világába megnyílik egy ösvény.
Volt egyszer egy fiú ,ki végigment az úton,
Elment e földről ,s egy álomba jutott.
Nem fog visszajönni, ott marad örökre,
S mindig csak egy dallam énekel mögötte:
"Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Kővirágok nyílnak a csipkés szikla csúcsán,
Magad köré építetted a halálodnak kútját."

Cilinderes

Hiányzol gyakran, és mit tagadjuk drága? 
A remény az, aki meghal utoljára.
Ha szavad újra az én nevemet hívná,
Futnék, s hangod a szívemre írnám.
De ahogy ülök itt magamba zárva,
Suttogok a csendnek magamra várva,
Mondanám, hogy várj már M., régen nem ezt mondtad
Szívem a kétségek tengerébe dobtad.
Mondanám, hogy várj már M., az egész hazugság? 
Felnéz és bedobja az aduászt.
Várj már M., ha azt mondod vége,
Azt hiszed pontot tehetsz egy tündérmesére? 
Várj már M., ha azt mondod szeretsz,
Azt hiszed nem látom üres, fénytelen szemed? 
Várj már M., mond meg minek játszol? 
Elhittem, de csak mert igazinak látszott.
Most már tudom, hogy a tündérek is hazugságban élnek.
Elengedlek, menj, fuss.. csak ne nézz vissza kérlek.....

Cilinderes

A város feletti horizonton  előbukkant a nap, s az eddig alvó tér lassan megelevenedett. Ahogy az első sugarak elérték s arany fénnyel vonták be, mintha máris izgatottan vibrált volna. A piacon az árusok előrakták portékájukat, egy háziasszony  karján egy kosárral, a másikban üvöltő kisfiával sietett a piac felé. Idős hölgyek egy csoportja sétált arra, kart karba öltve, elmerülve a reggeli pletykálás élvezetében. A kockaköveken egyre több lépés kopogott. Mintha mind egy zenét játszottak volna, az ébredés szimfóniáját.

    Nem messze a piactértől egy padon egy ember ült egymagában. Rajta valahogy nem érződött a reggel lehelete, sőt olyan volt, mintha lényegében már nem is élne. Szakadt, színes zakót, hosszú fűzős csizmát viselt. Kócos vörös haja megviselten meredezett barázdált arca körül. Mellette egy cilinder feküdt a padon. Már ki tudja, mióta ült ott. Halkan felsóhajtott.
- Bár lenne valakim ezen a világon!- gondolta keserűen- Akárkim.
Hirtelen suttogást hallott. - Cilinderes?- riadtan körülnézett. Nem tudta eldönteni, hogy vajon valóban szólt-e hozzá valaki vagy csak képzelte. Nem is érdekelte igazán. Elviselhetetlenül vágyott rá, hogy valaki végre beszéljen hozzá, még ha az illető csak az elméje játéka is.
- Igen?- kérdezte mohón.
- Itt vagyok.. - suttogta a hang.
- Hol?- Cilinderes vágyakozva körbefordult. Hirtelen megpillantotta. Egy szőke kisfiú állt félig egy fa takarásában. Ha nem keresi, meg se látta volna. Boldogan elmosolyodott. Hiszen ez a fiú pont olyan, amilyennek mindig is képzelte a saját fiát.
- Hogy hívnak?- kérdezte izgatottan.
- Pöttöm- suttogta a gyerek.
- Tudtam, tudtam! –ujjongott a férfi. Olyan egyedült volt. Tán évek óta, nem is emlékszik, mikor hagyta ott mindenki. Lehajtott fejjel merengett, mikor felpillantott, a fiú már nem volt ott. Határtalan kétségbeesés ragadta el.
- Hol van? Hol?- üvöltött egy hang a fejében. Felpattant és a fához lépett. Sehol. Rohanni kezdett, meg kell találnia.A piac felé ment.

- Pöttöm, Pöttöm! - kiáltozott magán kívül. Az emberek riadtan kapták fel a fejüket körülötte, de nem törődött velük. Egyszer csak zihálva megtorpant. Hisz ott van, bent abban a kapualjban. Odalépett. Az ajtó fölött egy tábla hirdette, hogy mögötte egy kocsma üzemel. A kisfiúhoz fordult.
- Ne hagyj egyedül!- kezdte kérlelve. Hirtelen kicsapódott az ajtó, egy csapat ember igyekezett kifelé az ivóból. Az egyik meglökte Cilinderes vállát.
- Hé, nem tudsz odébb menni?- vetette oda.
- Gyere velem! –beszélt tovább Cilinderes Pöttömhöz. Hirtelen meghallotta, hogy mögötte döbbent csend telepszik az emberekre. Megfordult, és ahogy belenézett a hideg, kételkedő, riadt szemekbe valahogy úgy érezte, hogy árvább, mint addig valaha. Visszanézett Pöttömre, de már ő is csak a csupasz, hideg kőfalat látta. Még ma is néha látni arra egy bolond vénember, aki magában motyogva botladozik arra, hosszan megbámulja a kőfalat, majd tovább dülöngél, s ahogy sok-sok szempár kíséri szánakozva úgy tesz mintha nem bánná, mintha neki nem fájna semmi.

Cilinderes

Nem tudod ki ő, mit csinál és hogy,
Arra vágysz, hogy menjen el ,és mégis maradjon.
Csak állt háttal, némán, hallgatagon,
Mintha itt felejtették volna az angyalok,
Léptéi oly könnyedek, puhák voltak,
Mintha itt hagyták volna földi halottnak.
Féltél, hogy megfordul, mégis vártad;
Odanézett és a szemében önmagadat láttad,
Elvesztél, nem érezted, hogy ketyeg az óra,
Feleszméltél, de már rég eltűnt akkora.
Nem tudtad ki ő, mit csinál és hogy,
Csak vágysz rá hogy menjen el, és mégis maradjon.

Cilinderes

A szobában csak a tompa fény látszott,
A tükörlapon néhán, szomorúan játszott,
A tükörrel szemben üldögélt egy kislány,
Fél arcát eltakarta egy hatalmas virág,
Nevető szája volt és búzakék szeme,
Melyből egy bús, sűrű könnypatak eredt.
"Üveglapnak túloldalán él az Üvegherceg,
Át akarok menni oda, hogy feleségül vegyen."
Tenyerét az üveglapra tette, szeme csillogott:
"Odaát szebben ragyognak a csillagok."
Másnap elterjedt a szörnyű történet:
A főúr leányát tükre előtt ölték meg,
Vagy tán saját keze által lelte halálát,
Önként vállalta végtelen magányát?
A szoba tükrére egy madárka röppent,
Egy dalba kezdett majd tovaszökkent:
"Üveglapnak túloldalán nem él üvegherceg,
Egy leányka mégis ott van, feleségnek elment."
A tükörrel szemben üldögélt egy kislány,
Fél arcát eltakarta egy hatalmas virág,
Nevető szája volt és búzakék szeme,
Melyből egy bús, szűrű könnypatak eredt.
Keze ökölben, elnyílt a szája,
Saját magát látja egy tükörbe zárva,
Tenyerét az üveglapra tette, szeme csillogott:
"Odaát szebben ragyognak a csillagok"

Cilinderes

Hideg kőpadlón a magány üldögél,
Üres szívében végtelen, néma üldözés,
Panaszos kiáltás hallik a térben,
Eltorzult hangon könyörög az égnek,
Szél zörgeti meg a törtött ablak rácsát,
S, azt suttogja: Hát nem magányra vágytál?
A párkányon csak szilánkok maradnak,
A fa csúcsán ülő varjú is elhallgat,
Sűrű, mély csend borul rá a magányra,
Ki csak ül magában, egy másik magányra várva...

Cilinderes